A mérsékelten népszerű Vel Satis már a múlté, és a hátrahagyott űrt a Renault a nálunk teljesen ismeretlen, koreai Samsung egyik modelljével szeretné betölteni. Nincs több bekategorizálhatatlan, extravagáns monstrum, a Latitude pontosan olyan, amilyennek egy zászlóshajónak lennie kell: kívül-belül hatalmas és elegáns szedán, minden földi jóval telezsúfolva. A koncepció ugyan támadhatatlan, de a középkategória öldöklő mezőnyében nagyon nehéz új belépőként érvényesülni. Tud-e újat mutatni egy kétéves koreai konstrukció a kifinomult európai vetélytársaknak? Meglepő, de tud, és mindjárt el is árulom, hogy miben.

Nyáron már járt nálunk a Latitude, csúcsfelszereltséggel és bivalyerős, háromliteres V6-os dízellel. Akkor nekem is volt alkalmam egy-két napig vezetni, és elég vegyes érzelmekkel adtam vissza. Azt tudtam, hogy szeretem, de hogy miért, arról fogalmam sem volt. Szerencsére a sors még egyszer összehozott a Latitude-del, így alkalmunk nyílt tisztázni a kapcsolatunkat. Ráadásul a mostani, kétliteres dízelről már el is hiszem, hogy lesz, aki majd megveszi. Akármennyire is jól hangzott a 240 lóerő és a 450 Nm, 12,5 millióért már BMW 520d-t lehet kapni. Azt meg ugye senkinek sem kell mondanom, hogy hazánkban mennyire fontos a kocsi orrán díszelgő embléma.

Pedig a Renault Latitude már ránézésre is egy meggyőző jelenség. Elsőre nagyon emlékeztet a Chevrolet Epicára, de mivel semmi kapcsolatot nem találtam a két modell között, valószínűleg csak a koreai ízlésvilágnak tudható be a hasonlóság. Formája elég egyszerű, de valamiért mégis inkább az elegáns szót használnám rá, nem pedig az unalmasat. A meseszép, gyöngyház-fehér fényezéshez jól megy a sok króm, de még a sötét hátterű fényszóró is. Az egyetlen szépséghiba a tengelytáv, ami elég rövid az autó hosszához képest. Ezt valamennyire ellensúlyozzák a nagy, 18 collos felnik, de ami a legfontosabb, hogy a belső tér méretén nem érződik a kompromisszum. És ezzel el is jutottunk oda, ahol a varázslat kezdődik.

A tesztet tovább olvashatja az Autolabor.hu oldalon.